Posts Tagged ‘mike dean’

mchgcover

Azon a napon, amikor Jigga bejelentette, hogy júliusban kijön az új albuma, madarat lehetett velem fogatni. A reklámvideóban az alapok már garantálták, hogy az év egyik gyöngyszemével lesz dolgunk. A lemez nem kapott túlságosan nagy hírverést, csupán a hajrában kaptuk meg a számlistát. Inkább az volt a kérdés, hogy megkapja-e a MagnaCartaHolyGrail az 1 000 000 példány után az elismerést, amit még megjelenése előtt értékesített Jay a Samsungnak. Annyit lehetett tudni korábban a lemezről, hogy készül, de azt legszebb álmaimban se gondoltam, hogy ilyen hamar meg is kapom 🙂 Az is biztos volt, hogy a produceri lista nem lesz bő, de mindenképpen ütős lesz. Jigga ugyanis korábban bejelentette, hogy Timbaland, Pharrell és Swizz Beatz fogják alkotni a gerincet. Mint kiderült Swizz nem alapokat szolgáltatott, hanem ő mixelte az egész albumot, ami nem kis meló. Nagyon nagy várakozás előzte meg a cuccost és ugye adódik a kérdés, hogy vajon melyik lemez a jobb a Throne tagjaitól: Yeezus vs MCHG? Lássuk mi mire jutottunk:

Az első számunk a Holy Grail címet viseli. A track producere nem más volt, mint a jó öreg Timbaland, aki ezúttal nem bűvészkedett és kísérletezett, mint azt szokta, hanem belenyúlt a tutiba. Egy nagyon fain kis zongoraalapra énekléssel kezdődik a történet, amit Justin Timberlake követ el félelmetesen magas színvonalon. Majd jön az, aminek jönnie kell: eszméletlen basszus, isteni rímek. Irtó magasra tette a mércét a nyitószám! Legenda lesz az tuti.

A második helyen a Picasso Baby érkezik, ami egyben egy újabb Timbo hangszerelést is jelent. Itt is inkább a tutira megy a történet és a jól megszokott kőkemény alap jelenik meg. Itt Jigga a védjegyévé vált stílust hozza, amiből már nagyon régen nem kaptunk semmit. Nagyon pozitív darab ez a track. A dolog érdekessége még az, hogy az utolsó pár percre egy kicsit rockosabb alap jön bele a számba így is visszahozva a 2000-es évek eleji Jay-Z-t!

A Tom Ford a személyes kedvencem a lemezről, több okból is. Az első ismét Timbaland, aki itt egy olyan merész alapot követ el, hogy az ember beleremeg a dologba. Nagyon modern, óriási basszushalom. Tipikus Timbo kísérlet, ami ismét bejött. A második pedig az, hogy Jay-Z-től az ilyen típusú beat eléggé távol áll, de annyira jót tol benne, hogy meg kell kapaszkodni. Már most legendás ez az alap egyébként.

Majd jön a kacifántosan hosszú címmel rendelkező FuckWithMeYouKnowIGotIt és a meglepő feat Ricky Rozay személyében. A szám nagyon elkapta a fonalat, pedig én féltem tőle, hogy milyen lesz. Számomra ez volt a legnagyobb kérdőjel. De a legpozitívabb irányban csalódnom kellett, ugyanis egy eszméletlenül jól sikerült collab fültanúi lehetünk. A szám változás is, ugyanis egy időre megszűnik a Timbo-uralom. Most Boi-1da felelt az ütemekért és természetesen most sem okozott csalódást.

Negyedikként jön az Oceans című cucc, amiben ki más lenne a partner, mint Frank Ocean. A flow-alávalót ezúttal Pharrell szolgáltatta. Mind a három elem hozza a tőle elvárt szintet, ezért is az egyik legjobb szám az amúgy sem gyenge albumon. Pharrell egy kicsit álcázta a teátrálisabb beatet, ami a refrénnél nagyon kihallatszik, de ez nem véletlen, ugyanis Frank barátunk hangja nagyon beleillik a szám összképébe. Kicsit olyan, mintha lenne is refrén meg nem is, de szerintem zseniális megoldások vannak a számban. Frank megint megmutatta, hogy miért is tartom napjaink legjobb énekesének.

A F.U.T.W. számot hallgatva ismét egy Timbo alapba botlunk, ami már sok rosszat nem ígér, sőt… Egy nagyon letisztult szimpla basszusos alapot hallhat a nagyérdemű és egy istenigazából semleges számot, amit már vártam egy-egy ilyen karakteresebb darab után. Sokan mondják, hogy feleslegesek az ilyenek az albumon, de ha túl sok karakteres szám egymás után jön, akkor könnyen átsiklik az ember a karakteresség fölött. Az alábbi dal is karakteres, de messze nem annyira, mint az előzőek. És ez egyáltalán nem negatív…

A hetes rajtszámú számról előjáróban annyit, hogy az alapra összeállt egy régi és egy új beatmester. A Somewhere In America alapját nem más, mint Mike Dean és Hit-Boy eszközölte. Ebből jön az a következtetés, hogy itt már baj nem lehet! És nincs is. Egy klasszikus Jigga szám lett az alábbi track. Klasszikus zongorás alap egy kis jazzes beütéssel. Ez tipikus Jay-Z.Bárki bármit mond, ez egy gyöngyszem és ez elsőre nálam se tűnt annak, de másodjára valahogy megfogott ez a kis jazzes történet.

A Crown nem más, mint egy korszakos zseni hangszerelésében egy hamisítatlan sláger! Meglepő módon ütköztem bele a produceri listában Travi$ Scott nevébe. De marhára megörültem neki! A srác idén bukkant fel a semmiből és azóta az egyik legkomplexebb arc lett a mai rapszínpadon. A szám megmutatja, hogy nyitni kell ezek felé az elvontabb irányok felé, ugyanis Jigga nagyon ráérzett erre az alapra. Marhára bejövős már elsőre is a szám, de minél többet hallgatja az ember annál jobban ivódik bele az agyába. Vírus! 🙂

A kilencedik rajtszámot a Heaven című számra aggatták. A szám egy burkolt Timberlake énekkel startol, majd jön Jay és megmutatja, hogy az évek során semmit sem veszített abból az eleganciából, amiről őt mindig megismertük. A szám egy nagyon ízlésesen összerakott történet lett, amiért Timbaland a felelős The-Dreammel kiegészülve.

Majd jön az első egy percnél kevesebb ideig tartó szám, a Versus. Itt összeállt a két élő legenda Timbo és Swizz Beatz egy kis mókára, amiből ez a csoda jött létre. Kicsit old-school, kicsit jazz, kicsit táncos. Egy büdös nagy kérdésem van: Mi a bánatért csak 51 másodperc a szám??? Ez az a tipikus szám, amit elhallgatnék nagyon sokáig. Jigga fantasztikus most is!

Part II (On the Run) című cuccban megmutatja hangját az asszony is! A dolog szépsége, hogy szerintem ez a szám nem erre az albumra készült, mivel az öt és fél percből Beyoncé masszívan eldalolgat legalább 3-3,5 percet, amivel semmi bajom sincs, csak furcsa. Az alap ismét mesteri, ismét Timbo 🙂 Nagyon bejövős darab elsőre is. Egy biztos: nagyon jól kiegészítik egymást a partnerek. Tipikusan romantikus filmbetétdal lehet a Part II (On the Run)! Meghittebb nyári estékre melegen ajánlott!

Az újabb 55 másodperces cuccot se értem miért ilyen marha rövid… A Beach Is Better producere nem más volt, mint napjaink legfelkapottabb producere: Mike WiLL Made It.  Eléggé gyilok szám és a rövidsége ellenére az egyik legjobb az albumon. A vége kicsit olyan, mintha nem lenne befejezve és még lenne folytatás, csak azt már nem hallhatjuk. Érdekes… DE JÓ!!!

Az nem kérdés, hogy a rap műfaján belül is beszélhetünk az örömzene fogalmáról, amit a BBC című szám teljesen újraértelmezett nekünk. A Pharrell által hangszerelt szám egy jam-hangulatot idéz elő, ugyanis aki a lemezen dolgozott az mind hallható a számban. A refrénben a három producer (Swizz, Timbo, Pharrell) dörmög. Őket Beyoncé és Justin egészítik ki egy-egy felütéssel. Az első verzét Nas tolja és valami olyan lazasággal, hogy az elképesztő. Itt azt hittem már nem lehet jobb… Pedig lehet! Jay-Z tőle nem megszokott lazasággal olyan rímeket dobál, hogy az eszem megáll! Ez az, amikor a profik megmutatják, hogy a zene az ÖRÖM!!!

A lemez legmeghatóbb száma minden kétséget kizáróan a Jay Z Blue, ami nem másról, mint Jigga kislányáról szól. De ez se az a klasszikus érzelgős rapszám. Erről ismételten Timbo tehet, aki egy kőkemény beatet dobott fel némi gitárral és miegymással. Majd ha meghallgatja egyszer, akkor büszke lesz a faterra!

A La Familia egyfajta folytatása a témának, de ez már egy kicsit erőltetettebb köntösben. Az előző szám nagyon magasra tette a mércét a beattel kapcsolatban, amit ez nem ugrott meg. Viszont Jay-Z nagyon jó rappel egyensúlyozza ezt a kis hibácskát. Annyi még felróható a számnak, hogy refrénre utaló jel az nem sok van benne…

A zárótrack a Nickels and Dimes lett, amit egy ázsiai producer és Mike Dean raktak össze. Az elején a nyöszörgést leszámítva minden nagyon fain a számmal kapcsolatban. A maga öt percével igazán méltó lezárása ennek a fenomenális albumnak! Csak az a nyöszörgés…

Ha össze akarom foglalni az egészet, akkor az első szó, ami eszembe jut, az az IGÉNYESSÉG. Hihetetlenül nagy szakértelemmel és ízléssel lettek összeválogatva és megalkotva az alapok. Óriási tisztelet mindenkinek, aki ebben részt vett. Itt egy újabb kiváló bizonyíték, hogy nem kell minden évben új lemezt kiadni ahhoz, hogy fennmaradjon az ember. Elég 2-3 évente egy hasonlóan minőségi és remekbe szabott darabot megjelentetni és ezt bizton állítom, hogy még legalább 2-3 évig hallgatni fogjuk. A kérdésre pedig, amit az elején feltettem szerintem megvan a válasz! Eszméletlenül nagy lemez lett a MCHG, ami Jay-Z egyik legjobb albuma!

Top3 track: 1) Tom Ford     2) Holy Grail     3)BBC/Jay Z Blue

Az album a HipHop News Hungary szerint: 10/9,5

yeezus

Kanye West eléggé sokat hagyott ki mostanság és inkább apaságáról és csajáról, az üresfejű Kim Kardashian-ról lehetett hallani. Ezért én marha naivan azt gondoltam, hogy egy nagyon minőségi, igazi Yeezy albumot kapunk. A történet úgy kezdődött, hogy Kanye kiírta a csiripelős oldalálra azt, hogy “jun.18”! Mindenki találgatott,  hogy mit takar ez a jeles nap. A tippek a következők voltak: gyerek születése, új lemez, új kislemez. Mint kiderült a második tipp jött be. Pár hete egy 66 helyes vetítés keretében Ye bemutatta a NewSlaves című számot, aminek a végén megtalálható az Omega együttes gigaslágere, a Gyöngyhajú lány. Ebből volt is médiafelhajtás nálunk, de ez egy más téma… Én már tűkön ülve vártam a számlistát és a borítót, mert West mindig ad a körítésre. Megjelent a booklet meg az egész lemez sémája… Az első kérdésem az volt, hogy mi ez a szar?? Egy ilyen dolgot akárki összerak, sőt az egész egy átlátszó tok és egy sima lemez… Lehet persze belemagyarázni, hogy ez is üzenet értékű, stbstb., de őszinte leszek, én legfeljebb annyit tudok belemagyarázni, hogy ennyire nem tiszteli meg azokat a hallgatóit, akik képesek a 10 dalos albumáért még pénzt is adni. Odacsap eléjük egy piacon, feketén kapható lemezt, egy mediamarktos átlátszó tokot és egy post-it-feliratú lemezcímet. Hát ez a művészet gyerekek! A rajongók teljes semmibevételének művészete legfeljebb. Itt ért tehát az első csalódás. Majd jött a tracklist… Kérdeznék ismét: Mi az, hogy 2013-ban 10(!) track van egy nagylemezen????????? Majd a következő mélypont a közreműködők személyei voltak. Chief Keef mit keres egy Kanye West lemezen????? A lemez megjelenése előtt két tábor létezett: akik bíztak Kanyeban és azok akik már temették az albumot. Nézzük, immár nem csak az előzményinformációkra támaszkodva, hanem magára a lemezre, hogy kiknek lett igaza:

A kezdő nóta az On Sight címet viseli. A szám kezdetén már érezhető, hogy az alapért a betyáros Daft Punk páros felelős.  Az alap valami elképesztően irritáló, de Kanye rapje nagyon fekszik, de a refrén…. Olyan éles és hirtelen a váltás a szám közepénél, hogy az nem emberi fülnek való. Borzalmas ez az alap… Nagyon elrontotta a számot, pedig West nagyon jót tol. A keverés is durva lett, rendesen fáj a fülnek a váltás benne, sajnos, pedig ez még fogyasztható is lett volna.

A második helyen a Black Skinhead című szám jön, ami már a címről árulkodik a témát illetőleg. A beaten ismét a Daft Punk székel, de most Travis Scott is besegített és így már talán hasonlít egy rapalaphoz a cucc zenéje. De az az igazság, hogy túl monoton a track. Mintha egy futás közben rappelne Kanye és ez egy idő után elmondhatatlanul idegesítő és nem mellesleg marha unalmas. Mondjuk tipikus Yeezy nóta lett, mert eléggé extravagáns így egyben a történet. Ez a tipikusan valakinek bejön, valakinek nem kategória. Mindenesetre ez tényleg egy szokott West-minőségű cucc, nagy kivetnivaló nincs benne.

A legegoistább számcím, amivel valaha találkoztam az a harmadik számnak a címe, ami nem más, mint az, hogy I Am a God. A számban Justin Vernon óbégat az első pár másodpercben. Az alapon ismét a Daft Punk, de ezúttal Hudson Mohawke-kel kiegészülve. Utóbbiról tudni kell, hogy Nagy-Britanniában ő egy eléggé elismert house dj. A track úgy kezdődik teljesen, ugyanazzal a basszussal, mint az előző szám… Idegesítő és eléggé nagy melléfogás is. Hallod és elkezd tőle zúgni az agyad, komolyan, ha kikapcsolod még utána is egy percig hallod azt a rohadék zúgó-búgó basszust! Baromi idegesítő tényleg. De nagyon jól érződik rajta Hudson stílusa, ami nagyon jóvá varázsolja ezt a hülye basszust. Ám a vége nagyon elvágja megint az utat ahhoz, hogy megszeressem a számot. Az a sikítozás és lihegés nem ide való… bár értem a lényegét, de tényleg elviszi a hallgatható kategóriából a dalt. Vagy nincs mese, házilag ki kell vágnunk, ha nem akarunk becsavarodni a dal hallgatásától.

Elérkeztünk a negyedik versenyzőnkhöz, ami nem más, mint a New Slaves, ami nekünk, magyaroknak különösen tetszetős lenne a vége miatt, DE… A beaten a Daft Punk, Rick Rubin és Mike Dean, de ez sem húzza ki a cuccot a slamasztikából, ugyanis kb ugyanaz az alap, mint az előző számokban. Egy minimalista underground-electro cucc. Kanye rapje ismét üt, de ez senkit sem érdekel, mert az alap nagyon uncsi. Bár egész jó az összhang. Ééééssss jön a hirtelen váltás, az Omega és Frank Ocean óbégatása. Valami szörnyedvény módon csinálták meg ezt a dolgot. Olyan az érzésem, mintha Franknek éppen valami csúnyaságot csinálnának azzal a bizonyosával… És jön a legvége, amin nagyon felkaptam a fejem, ugyanis MAGYARUL hallani az eredeti felvételből pár sort. Beszarás… Speckó én négyszer tekertem vissza, hogy jól hallok-e. Kíváncsi leszek az Omega reakciójára a cucc hallatán, meg, hogy erre tényleg volt-e engedély. Mindenesetre ezt kivételesen jó érzés volt hallani. Bár Kanye és az Omega összehasonlíthatatlan muzikalitásban (nyilván az Omega javára írom ezt). 🙂

Ötödikként jön a lemez egyik legpocsékabb száma, a Hold My Liquor és Chief Keef. A beaten a tavaly felkapott Young Chop található és egy egészen jó, tőle szokatlanul jó alapot találunk. DE!! Chief Keef és az auto-tune a tuti kombó arra, hogy ne hallgassuk végig a számot. Borzalom az egész! És Kanye sem egy eget rengető benne. Nem jó.

Majd jön a lemez egyik fénypontja, az I’m In It!! RZA olyan beatet tolt Yeezy alá egy rohadt jó samplerrel, hogy meghalok tőle!! A ragga betét pedig véglegesen szétszed. A rap nagyon rendben van, egyedül a téma lett kicsit alpárian megfogalmazva, de minden nem klappolhat. Eszméletlen lett, az év beatje eddig ez, az tuti! Nagyon jó, hogy végre ezekből az electro-pop-os alapokból kilépett végre a hatodik számra West. A lemez második legjobb száma!

Ezt a Blood OnThe Leaves követi, ami tipikus régi “kanye-tune”-nal lett megspékelve. Az alapért a TNGHT nevű formáció a felelős. A szám jól fel van építve és pont a felénél érkezik a váltás, ami az auto-tune-t cseréli le a rapre. Az első szakasznak csupán annyi problémája van, hogy ez az auto-tune rész nagyon el van nyújtva. De az utolsó egy percben ez még jobban észrevehető. Nekem annyira nem tetszik ez az állandó nyújtogatás, ami már a korábbi számoknál is észlelhető volt, de itt aztán tényleg!

Nyolcadik helyen a lemez legjobb száma jön, a Guilt Trip, amiben Kid CuDi működik közre. Az alapot S1 dobta a két srác alá és a refrén egy sampler, ami az egyik kedvenc tavalyi számomból származik. Ez nem más, mint Pusha T Blocka című száma. Itt is van auto-tune bőven, de akad egy két eléggé jó rím is. De az elnyújtás itt is rendesen érzékelhető, főleg CuDi barátunknál. Viszont ez a zseniális refrénmegoldás kárpótol mindenért 🙂

Nehogy azt gondoljuk már, hogy raplemezen vagyunk!!! Mondhatta magában Kanye és erről tett is, ugyanis a francia szintipop és techno producert kérte fel a zenei alapra, aki nem más, mint Gesaffelstein. A Send It Up névre hallgató számnak egyedül a refrénje karakteres, amit King L nyomott el. Az alap monoton a műfajából eredően és halálosan egyszerű. Kanye borzalmas rapet tol…

Az utolsó szám a Bound 2, ami az egyetlen No I.D. hangszerelés az albumon. De itt se teljesen magától jött az alap, ugyanis a beat konrétan annyi, hogy ’70-es évekbeli jazz-slágerek lettek összevágva az elejére és arra rappel West. Az utolsó pár másodpercre pedig visszajön az a mocskosul idegesítő szinti cucc, amitől megőrülök… Nem a rappen van itt sem a hangsúly…

Összességében kijelenthető, hogy két-három számot leszámítva egy rohadt electro-pop instrumentális lemezt kaptunk egy-két rapbetéttel fűszerezve… Az első négy számból három kukába való egyértelműen!! A Daft Punkos alapok egytől egyig sémák és olyan az első négy szám, mintha összefolyna… Egyértelmű, hogy ez a 10 trackes album(ocska) Kanye West eddigi legrosszabb kiadott munkája, bármilyen tekintetben. Van egy bizonyos összhang, de az a sok auto-tune és a nyújtások annyira elvitték popos irányba a lemezt és a közreműködők sem éppen a legerősebbek. Szóval én mindenképpen csalódásként hallgattam végig ezt a lemezt…

A 3 legjobb szám: 1) Guilt Trip     2) I’m In It     3) I Am a God

A lemez a HipHop News Hungary szerint: 6/10